2. Piotól - Péter apostolig

Szent Péter apostol székfoglalása – Február 22. 1Pét 5,1-4; Mt 16,13-19

 „Akik közületek elöljárók, azokat mint magam is elöljáró és Krisztus szenvedésének tanúja, s egyszer majd nyilvánvalóvá váló dicsőségének is részese, kérem...” 

 Milyen legyen az igazi pásztor, a jó szülő, nevelő? Szent Péter apostol ma világos tanítást ad erről. Nem várta trón Rómában, sem harangzúgás, mégis ő volt az Első, a Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette. Az vezethet, nevelhet, irányíthat, aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja, és részese az ő dicsőségének, amely meg fog nyilvánulni a jövőben. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett. Hiteles nevelő, sztarec, „szent öreg” a krisztusi életben csak az lehet, aki valamiképpen meg van jelölve a szenvedéssel, és azt Jézussal és Jézusért viseli, mint az eljövendő dicsőség zálogát.

Viseljétek gondját a rátok bízottaknak, ne kényszerűségből, hanem önként. Természetesen önként vállaltuk, de közben kényszerűség lesz belőle. Miért? Mert megtetszett ugyan a lelkek vezetése, de most már kezd nem tetszeni. Állhatatlanok vagyunk, és a magunk változó hangulata, érzelmei után megyünk. A megoldás a szívekig-vesékig ható kitárulkozás lehet az Úr Jézus előtt. Az igazi elmélkedés, szemlélődés abba a mélységbe enged leszállni, ahol az Úrral kettesben vagyunk, ahol újra ránk bízza azokat, akik az övéi...


Ha a ránk bízottaktól a nekik adott szeretetet mindenestül visszavárjuk, ezzel zárt rendszert alkotunk, amely Isten nélkül is működhetne ideig-óráig. S itt belopakodna hivatásunkba a világ szelleme. Isten azonban forrás, akiből a szívünkbe árad az élet vize, és szívünkön át azok szívébe, akik ránk vannak bízva, az ő szívükből pedig megint csak tovább... A szeretetnek ez a nagyvonalú továbbadása egyszerre jár szenvedéssel és örömmel. A dicsőség koronáját azonban egyedül csak az Úrtól szabad várnunk, senki mástól, mert ő maga a mi dicsőségünk

Bűnbánat kápolna

Péter apostol az apostolok közt mindnél lángolóbb volt: meg akarta tudni, hogy ki az Úr árulója, mert ahogy Ágoston írja, ha ezt megtudta volna, fogával tépte volna szét. Az Úr ezért nem akarta árulóját megnevezni, mert ahogy az Aranyszájú állítja, ha megnevezi, Péter tüstént felugrott volna, hogy azon nyomban megölje. Ő ment az Úrhoz a tengeren; az Úr színeváltozásakor és a leány feltámasztásakor őt választotta ki az Úr, pénzt talált a hal szájában, s a mennyország kulcsait bízta rá az Úr, bárányokat kapott Krisztustól, hogy legeltesse őket, Pünkösdkor háromezer embert térített meg beszédével, Ananiásnak és Saphirának a halálát előre megmondta, meggyógyította a béna Aeneast, megkeresztelte Corneliust, Tabitát feltámasztotta, testének árnyékával gyógyította a betegeket, Heródes tömlöcbe záratta, de egy angyal kiszabadította.

 Azt is mondják, hogy kebelében állandóan kendőt hordott, hogy avval itassa fel sűrűn omló könnyeit, mivel valahányszor Isten édes beszédére és jelenlétére emlékezett, a túláradó szeretet boldogságában könnyeit nem tudta elfojtani. S valahányszor a megtagadás bűne eszébe jutott, bőséges könnyekre fakadt, s ezért annyira szokásává vált a sírás, hogy már úgy tűnt, egész arcát kimarták a könnyek – ahogy Kelemen mondja.

Pio atya és Péter apostol között ha párhuzamot keresünk, akkor a szenvedéseikben találni fogunk. Még valami, Pio atyáról a mosoly, Péter apostolról a könny juthat az eszünkbe.